Kétség

Castiel és a hataloméhsége; lényének bűnössége és az a visszavonhatatlan, elrejthetetlen fájdalom.

Kétség

Bőrén megcsillantak a hideg éjszakai fények, ahogy arcát a kemény üveglaphoz nyomta. Várt. Ki tudja, mióta már – talán egész eddigi létezésében. Várta Isten hívó, biztonságot jelentő, fémes szavait, az angyal-katonák kíméletlen csatakiáltásait, az Igaz Ember világmegrengető felbukkanását… várt önmagára.

Gondolatai úgy szárnyaltak, akár ő korábban – szinte hallotta a szárnyak súlyos, fájó suhogását, minden pillanatban, amikor felidézte magában keserédes emlékeit. Talán ezért érezte magát olyan kellemetlenül; angyallétének ez az emberként is érzékelhető bizonyítéka az évezredek során számtalan ártatlan vérére nyomta rá vörös, nehéz szagú bélyegét. És most – most egy démonnal, a Pokol királyával üzletel, most lelkeket vesz és ad el úgy, mint más az elnyűtt ruháit, most megöl minden szembejövőt, most nem foglalkozik a paranccsal, melyet millió évekkel ezelőtt kapott és ez idáig teljesített – most nem védi az emberiséget. Most a hatalomért, ezért a kétes érméért rohan szembe az ismeretlennel. 

Megfáradt, acélkék íriszei a távolba vesztek, esetlenül. Tényleg ennyi lenne a létezése? Harcolni, vétkezni, szenvedni, bűnt bűnre halmozni, végül Istenné válni; de soha, egyszer sem szeretni és szeretve lenni, szabad, saját utakat járni, örömben fürdeni? Ő tényleg erre hivatott? Süllyedjen le a föld éltető zöldje alá, ahol testvérei minden bizonnyal nem keresnék? Ez az áruló, hataloméhes, bukott angyal lett abból a naiv, értetlen, hűséges katonából, aki volt? 

Fejét felemelte kissé, éppen csak annyira, hogy megfigyelhesse Crowley nehéz lépteinek közeledő zaját. Szemeiben mélységes bánat és fájdalom ült; folyók ősi, ritmikus zúgásához fogható volt lénye, minden pillantása az eljövendő, könnyekkel barázdált, apokaliptikus világot hirdette, melyben mégis – reménytelen, naiv módon - szentül hitt. Keményen bólintott, és önmagát is meggyőzve tette meg első lépéseit a férfi és a végtelen erő vörös kénszaga felé.

Dean Winchester rövid, erőltetett nevetése visszhangzott fejében. Egy ragyogó zöld szempár nézett farkasszemet vele; a csalódottság izzó fénylabdái. Ő hozta ki az Igaz Ember a Pokolból, és most ugyanoda tart.